A velencei-tó környéki szőlő és bortermelés múltja.
A velencei borvidéken a szőlőművelés, bortermelés hagyományát a kelták megtelepedésétől kezdődően,Krisztus előtt 200-tól már írásos emlékekkel tudjuk bizonyítani.
A kelták eraviskus törzsének leszármazottjai térségünkben kiváló borokat készítettek, amelytől a papjaik a druidák igen sokszor szent révületbe-extázisba( ma azt mondanánk, hogy erős alkoholos befolyásoltságba) estek. Csaták előtt a harcosokat is ellátták a jó nedűkkel.
Később az őket asszimiláló római légiósok is folytatni akarták a szőlő telepítését, a bor készítését, de Domitianus (kr.u.81-96) császár elrendelte a tartományokban így a pannóniai területen is a szőlő egy részének kiirtását, és megtiltotta az új ültetvények telepítését ezzel védve az itáliai gazdaságot. Aurélius Probus császár (Kr.u. 276-282) volt az, aki a hagyomány szerint hivatalosan feloldotta a híres szőlőtelepítési tilalmat.
Azt a 2. századi LIBER hálaadó fogadalmi oltárkővel tudjuk bizonyítani, hogy a kelták romanizálódott leszármazottjai már ismét műveltek szőlőket a tó mellett. A népvándorlás korában valószínű, hogy a szőlőtermelés visszaesett a gyakori lakosság változás, olykor elnéptelenedés miatt.
A magyarok megtelepedése utáni írásokban megtalálható, hogy a tó környékén letelepült VINITOROK , a szőlőművelők, a fehérvári királyi udvarba szállították az akkor még FERTHEU-nek (fertő) nevezett tó melletti dombokról származó borokat.
A terület később, adományozás, vásárlás útján a királyi és királynői birtokokból nemesi családok és az egyház tulajdonába került. Jelentősebb pincék a középkor végére alakultak ki.
A tó északi oldalát kísérő hegyoldalakban lévő pincék már a híres törökellenes küzdelmek során, 1593 őszén is gazdagon teli voltak musttal és borral, amikor Pálffy Miklós báró a magyar királyi csapatokkal Pákozdnál fényes győzelmet aratott a Székesfehérvár felmentésére érkező török seregen.
A nadapi vörösbor dicséretét a XVI. századi írások is említik.
A török idők után, a XVIII. században Pákozd, Sukoró, Velence, Nadap, Nyék és Pázmánd lakossága, nemesek és jobbágyok, magas színvonalú szőlőművelést és bortermelést folytattak, amelyről az azóta is fennmaradt hatalmas dézsmapincék is tanúskodnak.
Századunk első felében legelterjedtebbek voltak a rizlingszilváni, olaszrizling, mézesfehér és az ezerjó fajták, a nadapi Csúcsos-hegyen a kadarka. Az ezekből készült bort keresték a vendéglősök és a borkereskedők.
A velencei borvidéknek a XIX-XX. században nagy szerepe volt a főváros, Budapest borellátásában.
Mivel a velencei bor jól bírta a szállítást, nem tört meg, a XIX. században szerepet kapott az angol királyi haditengerészet borellátásában is. A velencei és sukorói szőlőhegyekben kedvező időjárás esetén aszú szőlőt is szüretelnek és különleges desszertbort készítenek. A déli fekvésű hegyoldalakon a vulkáni eredetű talajban különleges, csak itt tapasztalható zamatú, tüzes, erős borok teremnek.
A napfényben egyébként is gazdag, déli lejtők közvetlenül a Velencei-tóra tekintenek, így a tó víztükre révén kettős besugárzást kapnak. Nem véletlen, hogy a velencei borok, például a Cseh Ede pincéjéből valók, már az első világháború előtt a móri borokkal együtt aranyérmet nyertek az országos borversenyeken.
Az 1900-as Párizsi Világkiállításon a Belatiny Arthur által készített Velencén érlelt Domino Extra Dry pezsgője aranyérmet kapott.